A tekintetemmel kétségbeesetten kerestem Harryt. Rá volt most szükségem. Az adrenalin még mindig lüktetett a szervezetemben. A villódzó fények, az ugráló emberek nem tettek jót nekem.Szédültem, de megkellet találnom Harryt. Pár ember között átküzdöttem magam, amikor megpillantottam. Éppen egy vörös hajú csajt fűzögetett gondolom. Intenzíven bámultam, majd sarkon fordultam. Betöltötte a dübögő zene az egész fejemet. Nagy nehezen bejutottam a konyhába és egy mellkasnak mentem neki. Igen, szó szerint. Felnéztem, ki állta el az utamat, de szerencsére Louis volt. Hirtelen átöleltem és fejemet a mellkasába fúrtam. Szorosan szorított magához, majd felemelt és megindult velem valamerre. Nem vettem a fáradságot arra, hogy megnézzem hova megyünk. Jelen pillanatban semmi sem érdekelt, csak, hogy lenyugodjak. Egyre halkult a zene és végül letett Lou.
-Menj vissza nyugodtan a csajhoz.-próbáltam nyugodt hangnemben megszólalni, annak ellenére, hogy zaklatott voltam, de a mondat végére mégis megremegett a hangom.
-Te fontosabb vagy.-nézett rám komolyan.-MI történt? Miért sírsz?-éreztem a hangjában, hogy tényleg érdeklik ezek, de valahogy mégsem tudtam felfogni, hogy miért foglalkozik most velem.
-Én nem sírok. Soha.-adtam nyomatékot a végére, de a hangom még mindig nem volt normális.
-Cam!-leült mellém és letörölte az arcomat kezével.-Észre sem vetted, igaz?!
Először nem tudtam mit magyaráz, majd mikor én is arcomhoz értem megéreztem egy kis nedvességet az arcomon.
-Lou menj vissza nyugodtan.-nézett legjobb barátjára, majd ismét felém fordult.
-Csak könnyezik a szemem.-szipogtam egyet.
-Camilla. Kérlek hagy segítsek. Kizársz mindenből, amióta elmentél azzal a menedzserrel.
-Nem.-dacoltam tovább és lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
Tisztában voltam vele, hogy úgy viselkedek mint egy gyerek, de ez most egy kicsit sem érdekelt. Arcomba lógó hajamat hátrébb húzta óvatosan, majd fejét a nyakamhoz hajtotta és így ölelt meg. Jobban magamhoz húztam és mélyen beszívtam jellegzetes illatát, ami semmihez sem hasonlítható.
-Kérlek.-suttogta a nyakamba, de nem engedett el.
Jobban magamhoz szorítottam és csak a fejemet ráztam.
-Nem lehet.-suttogtam.
-De. Nekem bármit elmondhatsz.-lassan elhúzódott és tekintetemet kereste, de nem néztem rá.
-Én elakarom mondani. De nem tehetem.-ráztam tovább a fejemet.
-A menedzser zsarol?-kérdezősködött tovább, de én továbbra is csak a fejem ráztam. -Hagy segítsek.
A szívem majd megszakadt. Tényleg segíteni akar nekem, de nem mondhatok semmit sem.
Ahogy pár perccel ezelőtt viselkedtem azt mutatom mindenkinek. Azt, hogy erős vagyok. És bátor. De nem ez vagyok. Ez csak egy pajzs, amit sok év alatt építettem magam köré, hogy megvédjem magam. Rájöttem, hogy ha az emberek azt látják, hogy sebezhető vagy, akkor meg is fognak sebezni. Belülről gyengébb vagyok talán mint az emberek többsége. Nekem igenis számít, hogy mások mit gondolnak rólam, és néhány dolog nagyon szíven üt. Elég egy szó, és belül már a padlón vagyok, de ami kívül van, az csak egy csípős válasz rá. De most nem bírtam. Nagy volt a sokk és kellett egy támasz. Sosem akartam volna, hogy Harry lássa milyen vagyok. Milyen gyenge és szánalmas.
Végre ránéztem és láttam szemében a kétségbeesést. Száz és száz rossz gondolat suhanhatott át a fején, hogy egy ilyen lányt mint én, mi törhet össze.
Halovány mosolyra húzódott az ajkam.
-Hagyjuk.
-Nem Camilla. Látom, hogy segítségre van szükséged. Itt vagyok neked.
Letörölte az újabb könnyeimet.
-Nagyon jó barát vagy. Ugye tudod Hazza?
-Kérlek....-suttogta.
-Mennem kell.-próbáltam felállni, de ő megelőzött és felkapott karjaiba.
-Tegyél le.-nevettem fel kínomban.
-Nem, mert nem mondasz el nekem semmit, szóval a lakásban szedem ki belőled a titkaidat.-vigyorodott el gonoszkásan és megindult az említett hely felé, gondolom végül a szobájában közünk ki.
-Harold azonnal tegyél le!-visítottam fel és elkezdtem mocorogni.
-Dehogy teszlek.-nevetett és még jobban magához szorított és folytatta útját velem a karjai közt.
